HUSZONNÉGY

Jill zokogott. Sparling szorosan átölelte a vezérlőfülke hátsó részében álló priccsen ülve. Az arca leginkább egy sisakrostélyra hasonlított, csak a szája széle rándult meg néha lefelé, és a szemei izzottak szárazan.

Dejerine arcán is könnyen csorogtak, ajkán érezte sós ízüket. Időről időre egész testében megremegett. A keze valahogy mégis szilárdan tartotta a kormányt, az agya pedig feldolgozta az érzékelők adatait.

A robbanás krátere feketén csillogott, a megolvadt föld üveggé kristályosodott. A bombatölcsér nem volt túl nagy. A rakéta precíziós eszköz volt, hatását kúp alakban, minimális sugárzást okozva fejtette ki. De semmi sem lehet tökéletes. Körös-körül holttestek hevertek. Dejerine mintegy vezeklésül közelítette rá a kamerát egy-egy helyre. A lenti véres húsmassza itt-ott még mozgott, ez volt a legrosszabb az egészben.

Hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a látványt. Bekapcsolta az energiavetőt. Éles felvillanások kíséretében végigpásztázta vele a környéket. Egy-két perc múlva semmi sem mozdult, csak a füst kanyargott az ég felé. Egypárat talán megmenthetett volna a gyors orvosi segítség. De honnan szednének most orvosokat?

Atyám, bocsáss meg nékem, könyörgött volna, ha képes rá, mert nem tudtam, mit cselekszek. Sohasem volt még csatában. De mintha nem mert volna imádkozni. Csak odabent zendültek fel a szavak:

De most számlálgatod az én lépéseimet, és nem nézed el az én vétkeimet!

Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, és hozzáadod bűneimhez.

Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is elmozdul helyéről;

A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.

Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arcát, úgy bocsátod el őt.

Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.

Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg. [Jób könyve 14: 16-22 (a ford.)]

Jill abbahagyta a sírást.

– Jól vagyok – szólalt meg halk, remegő hangon. – Köszönöm, kedvesem. Szörnyű látvány volt! Fogalmam sem volt, hogy ennyire szörnyű lesz. De én csak megdöbbentem – nem haltam meg, nem lettem nyomorék.

– Próbáld meg elfelejteni – vigasztalta Sparling.

– Nem, még nem tudom, Iaren – állt fel a katona lánya. Dejerine hallotta a lépteit. A lány karja átnyúlt a válla fölött. – Tessék – nyújtotta felé a két kést, amivel a másodpilóta ülésébe ültetve rákényszerítették, hogy megtegye, amit tett. – Vedd el őket.

– Nincs szükségem rájuk! – tiltakozott Dejerine.

– Csak a látszat kedvéért, ha visszatértünk – dobta a lány a lába elé a pengéket. Azok nagyot csörrenve pattantak egyet.

– Most mit csináljak? – nézett fel a kapitány tehetetlenül a kék szempárba.

Jill odament az üléséhez, és belevetette magát, már nem foglalkozva a biztonsági övvel.

– Először nézzünk körül – javasolta. Hangjában minden egyes kimondott szóval egyre több élet csendült fel.

Dejerine érezte az ujjbegyeiben az Istár gravitációját. A repülőgép készségesen követte a mozdulatait. Lustán körözve fürkészték a tájat. A képernyőkön látták, hogy a barbárok szárazföldön és vízen egyaránt kétségbeesve menekülnek. Sparling közben elfoglalta a harmadik ülést, megtömte a pipáját és rágyújtott. A füst illata mintha csak egy földi álom fett volna. Dejerine-t teljes nyugalom árasztotta el.

– Mit gondolsz, hányan maradhattak ott? – kérdezte végül a mérnök személytelenül.

Dejerine nyelt egy nagyot, mielőtt kinyögte volna:

– Két-háromezren.

– Nem ötvenezerre becsültük a minimumot?

– Hat százalék! – nevetett fel szárazon Dejerine. – Könnyen megúszták. Csak ezer életet téptünk darabokra.

– A mundomariak sokkal nagyvonalúbbak. A helyőrség pedig háromezernél sokkal több főből áll… és mindenki meghalt vagy rabszolgaságba került volna, hogy aztán ott dolgoztassák halálra.

Sparling előrehajolt, a hangja szelídebb lett.

– Hidd el, én sem örülök annak, amit tettünk. Nem érzem úgy, hogy jogunk volt megtenni. De bűnösnek sem érzem magam. És neked örökké hálásak leszünk, Jurij. Te javasoltad, hogy csak egyetlen, nagy lövést adjunk le. Én azt hittem, a gépágyúkkal fogjuk levadászni őket.

– Krisztusom, szerinted mi a különbség?

– Morális szempontból semmi. De így kevesebben haltak meg, ráadásul a legtöbben úgy, hogy észre sem vették. Mellesleg… – hallgatott el egy pillanatra Sparling – …ők harcos fajta. A lövedékek vagy a mi erőtlen bombáink visszaverték volna őket, de nem hiszem, hogy túl sokáig. Kitaláltak volna valami taktikát ellene, fegyvereket loptak volna tőlünk… soha nem ért volna véget a háború. Akkor csak az az egy választásunk maradt volna, hogy vagy teljesen kiirtjuk őket, vagy feladjuk – azaz eléjük vetjük az Istár civilizációját. Ez a mai… Nem hiszem, hogy még egyszer visszajönnek.

– És a mieinknek… bár nem ez a legfontosabb… nem kell végrehajtaniuk a tervezett rajtaütést – tette hozzá halkan Jill. – Visszavihetik a cuccot oda, ahonnan, hm, kölcsönvették. És akkor lezárod az ügyet, igaz, Jurij?

Dejerine bólintott.

– Most mit csináljunk? – kérdezte őket.

– Hát, most már te vagy a főnök – felelte Jill, mintha megdöbbentette volna a férfiból áradó üresség. A beszéde felgyorsult, sőt mintha vidáman csengett volna. – Először is, hívjuk fel rádión a légiót, nyugtassuk meg őket, beszéljük meg… Ami azt illeti, nem szállhatnánk le? Nem tölthetnénk itt az éjszakát? Megnézhetnénk a barbárok táborát. Ki tudja, talán még azt a tammuzi tárgyat is megtaláljuk. Vagy rábukkanhatunk néhány daurira. Szegények, biztos segítségre és vigasztalásra szorulnak.

A legnagyobb sátorban talált dolgok arra utaltak, hogy a csillag alakú kis lények valóban ott laktak. De már elmenekültek a rémült és megvadult horda nyomában. Dejerine Jill szavai alapján el tudta képzelni, ahogy átlopóznak az országon, ami csak éhséget tartogat számukra. Maga is meglepődött, milyen őszintén kívánja, hogy épségben át tudjanak kelni a Pusztítás-hegységen.

A csillag-kockát viszont otthagyták. Dejerine ámulattal vitte a repülőgép fedélzetére.

Amikor belépett Port Rua kapuján, a katonák megmentőjükként tisztelegtek neki. Senki sem ujjongott. Sparling elmagyarázta, hogy túl fáradtak, túl sok veszteséget szenvedtek el ahhoz, hogy örüljenek. Azzal még várniuk kell. A nap hátralévő részében egyszerűen csak szakaszokat küldtek ki, hogy eltakarítsák a falak alól a mészárlás maradványait.

Száraz, forró, erős szél támadt fel. A levegő elszürkült a felkavarodott portól, a Bel ugyanolyan vörösen ragyogott, mint az Anu.

– Ha kapunk segítséget, kitartunk – jelentette ki Irazen, az ideiglenes parancsnok.

Larreka irodájában fogadta az embereket. Fehérre vakolt, durva padozatú helyiség, szinte üres, eltekintve a döngölt agyagpadlóra vetett matracoktól, a falakra erősített polcokon lévő könyvektől és a csatákban zsákmányolt emlékektől. A rövid kardos zászló Irazennel szemben, egy hosszú rúdról lógott le. Az ablakokat a viharok miatt bedeszkázták. A tompa, sárga fényt árasztó lámpák csípős szaggal töltötték meg a szoba meleg levegőjét.

Dejerine először az előtte álló, egy másik civilizációt szolgáló oroszlánszerű lényre nézett, aztán a kéz a kézben álldogáló Jillre és Sparlingra, majd megint vissza a légiósra. A lány tolmácsolt. Milyen karcsú, milyen szőke, ahogy ott áll! A fény megcsillant a haján és a szemében.

– Mit mondjak neki? – kérdezte, mikor a csend már kezdett kényelmetlenné válni.

– Mondd azt… Dieu m'assiste… és én mit mondjak? – tárta szét a karját Dejerine. – Kétségkívül azt hiszi, hogy a Föld meggondolta magát. Nektek lenne szívetek elárulni neki az igazságot?

– Nem, ó nem – suttogta a lány. – Én nem vagyok elég bátor ehhez.

Odafordult Irazenhez, és mondott neki néhány szaggatott mondatot. Az istári válaszolt valamit, amitől Jill feszültségét láthatólag mintha elfújták volna.

– Elmagyaráztam neki, hogy ez csak egy különleges eset volt, hogy túllépted a hatáskörödet, és hogy a Föld nem tud katonai segítséget nyújtani a továbbiakban. Nem esett kétségbe. Végül is nem hiszi, hogy a valenneni szövetség túlélné ezt a csapást. Csak kisebb portyázó csapatokkal lesz dolga, amiket időnként még egymásnak is ugraszthat. Azt… azt mondja, hogy amíg a Zera Victrix létezik, addig a nevünket mindig megőrzik a zászlaikon.

– Valószínűleg a blokád is megszűnik, amint elérnek a tengerentúlra a hírek – válaszolta Dejerine. – De ha nem, akkor majd én feloszlatom! – öntötte el hirtelen a harag.

Jill hitetlenkedve rázta a fejét. Sparling csodálkozva, örvendezve kiáltott fel. A lány lefordította a szavait, mire Irazen előrelépett, és úgy megszorította Dejerine vállait, hogy az már fájt.

Milyen bolond ígéret! – gondolta a kapitány. Honnan tudom, hogy képes leszek rá? Miért nem utálom magam? Aztán pillantása az örvendező Jillre tévedt, és rögtön tudta, miért.

De vajon tényleg tudta? A lány nem az övé. Sparlinggal együtt vissza kell térnie a Földre, hogy bíróság elé álljanak. A büntetés akár életük hátralévő részét is kitöltheti. Hé, Jurij Dejerine, csak még egy gondot veszel a nyakadba. De akkor mi ez az egyre fokozódó öröm?

Nem, nem hiszem, hogy közbe kell majd lépnem. A kalózok egyenesen hazamennek majd az ő… Hogy is hívják? … Tűzkorszakukba. Ha pedig nem, akkor keresek valami jó kifogást, és titokban, egyedül intézem el őket.

A bűntudata kezdett visszatérni. Igen, képes vagyok értelmes, velem szemben védtelen lényekkel teli hajókat elsüllyeszteni.

– Nem fogunk a szavadon! – hunyorgott rá Jill. – Ugye, Ian?

– Soha! – értett egyet a férfi. A bűntudat már szinte izzott Dejerine gyomrában.

Irazen ismét megszólalt. Jill és Sparling öröme láthatóan alábbhagyott.

– Mi az? – követelte Dejerine görcsösen lüktető pulzussal.

– Azt mondja… – ölelte át a lány szorosabban a mérnököt –, hogy ő nem Larreka. Kitart, amíg csak tud, de a légiónak szinte teljesen kimerültek a készletei, és ha a Gyülekezet nem küld utánpótlást, akkor ki kell vonulnia Port Ruából.

Jill megpróbált mosolyogni.

– Ne nézz rám ilyen morcosan, Jurij – tette hozzá. – Valennen már nem jelent olyan nagy fenyegetést, a Zera pedig összeszedi majd magát délen.

– De jobb lenne… ha itt tudnának maradni, nem? – kérdezte Dejerine.

– Persze – bólintott Sparling. – Te is katona vagy, elég, ha ránézel a térképre. Ez a Tűztenger védelmének a kulcspontja. Ettől a helyőrségtől függ a szigetek és Észak-Beronnen civilizációja, azok nyersanyagai – a nyersanyagok, amikre kedvezőbb körülmények között is nagy szükség lenne, de amik most, hogy Primavera nem tud segíteni, életbevágóan fontosak lehetnek.

Jill egyetértően bólintott. A hajfürtjei a nyakát csiklandozták. Dejerine-ben mintha egy nova robbant volna fel

– Mi baj? Jurij, jól vagy? – A kapitány rájött, hogy eltelt egy vagy két perc. A lány a derekánál átölelve tartotta. A két ember arcán őszinte aggodalom tükröződött. Irazen is érzékelte ezt, és előrelépett, hogy segítsen, ha tud.

– Oui… Ca va bien, merci. Une idee… – Dejerine megrázta magát. – Elnézést. Gondolkodnom kell.

Leült az egyik matracra, felhúzta a térdeit, kezét a halántékára szorította, az előtte kavargó szivárványra meredt és – nem gondolkodott – hagyta, hogy a békesség lágy hullámaival megtalálja őt a megértés.

Végül felállt. Már tudta, hogy a másik kettő miért menetel boldogan a börtön felé. Ugyanez az erő csengett az ő szavaiban is.

Nem mintha hirtelen ékesszólóvá vált volna. Sőt dadogva, a szavakat keresve próbálta tolmácsolni érzéseit. Bárcsak értett volna az istáriak álomművészetéhez, vagy legalább felfogta volna a lényegét!

– Barátaim, nem tudom, mit mondhatnék itt és most a parancsnoknak. Talán az lenne a legjobb, ha nem tennénk felelőtlen ígéreteket. Jill, mondd meg neki, hogy némi utánpótlás biztosan érkezik majd. Mondd meg, hogy bízunk benne: a Gyülekezet úgy dönt, hogy megtartja, ami az övé… és a civilizáció nem hátrál tovább.

– Entre nous… Magunk közt szólva, nektek elárulhatom… hogy a támaszpont építését határozatlan időre felfüggesztem. Minden lefoglalt primaverai erőforrás visszakerül hozzátok. És számíthattok a Flotta segítségére is.

– Ó, Jurij! – kiáltott fel Jill tágra nyílt szemmel.

– Te Júdás! – nézett rá szeretettel Sparling, hangja tele volt bűnbánattal.

Dejerine sietve folytatta. Visszafordíthatatlanná kell tennem a dolgot.

– Hogy miért? Mert a lelkemben ugyanúgy élek, mint ti. Kezdtem egyre jobban kételkedni abban, hogy helyes, amit teszek. Ezért jöttem el értetek északra, azzal a homályos gondolattal a fejemben, hogy hátha Ian megpróbálja megszerezni a gépet, és rákényszerít arra, amit végül is megtettünk. Ha sikerül neki, az sem az én hibám, nem? Neki kellene vállalni a felelősséget. Te pedig… Mindenki megenyhült volna az irányomban, még akkor is, ha kényszer alatt tettem, amit tettem.

– Arra azonban nem számítottam, hogy neked is viselned kell a dolog következményeit, Jill.

– Nem láttam előre, milyen érzés lesz elevenen elégetni sok ezer védtelen lényt. Mindegy, hogy a jó vagy a rossz oldalon álltak-e: védtelenek voltak. Ez a bűn nem terheli a ti lelketeket.

– De sohasem elég gyilkolni. Segítenünk, építenünk is kell. Parancsnok vagyok. Az embereim örömmel engedelmeskednek majd az új parancsoknak, amíg engem le nem váltanak. Primavera a Szövetség része marad – még azután is, hogy minket elvittek a Földre, mert mi leszünk azok, akik szót emelünk az Istárért…

– Értitek már?

– Értem – bólintott Sparling. Jill egyszerűen csak odarohant Dejerine-hez és megcsókolta.